Sziasztok!
Bali 3. rész
Tovább folytatom a Bali nyaralásunk beszámolóját, ha még nem unjátok. 😉 Elérkeztünk az utolsó olyan naphoz, amikor Edivel, a sofőrrünkkel voltunk. Itt váltottunk szállást is, tehát reggel bepakoltuk a bőröndöket a kocsi hátuljába Ubudban, és egész nap ott voltak, és este csekkoltunk be a másik hotelbe Legianban. Kicsit hontalannak éreztük magunkat a napfolyamán, hogy az egyik hotelből már eljöttünk, de a kövibe még nem jelentkeztünk be. 😅
Na ez most nem vall rám, de fogalmam sincs, mi volt a neve az első tengerpartnak, ahova mentünk, de nem vesztetek vele sokat, mert borzalmas volt. 😅 Mármint igazából nem lett volna vele baj, de itt volt az első (és utolsó is), hogy felhúztam magam az embereken, pedig tényleg ahogy írtam, minden indonéz szuper cuki. A képeket megmutatom, és ha erre a partra kerültök, ne menjetek el wc-re, nem is konstans az ár, mert a part egyik végében 2000 rúpia a másikban meg 5000 és nincs is kiírva mindenhova, csak pofákat vágnak rád, és nem tudod, miért… És borzalmas állapotok uralkodnak, pedig azért eléggé lentebb adtuk az igényeinket az 5. napra már, de itt kifordultunk. És még bunkók is voltak a wc-s lánykák… 🙄 Azt hallottuk, hogy ez egy teljesen új beach, hát még van hova fejlődniük. Ami poén, hogy a hegy/domb tetejéről lehet siklóernyőzni! Motoszkált bennem, hogy ki kéne próbálni, de nem hiszem, hogy elég készpénz lett volna nálam épp aznap.
Egyébként nagyon jót pihentünk a homokos parton, mert azért az még mindig ritkaság számnak megy a közép-európainak. Eléggé megbabonáz minket az óceán ereje, és a hullámok hangja! 🌊
Ebéd után tovább mentünk az Uluwatu templomhoz, ami Bali szigetének déli csücske, Bukit Pecatu félszigetén helyezkedik el. A templom egy 80 méteres sziklafal szélén van, és nagyon kis picike, viszont annál nagyobb jelentőséggel bír. Jáváról érkező legnagyobb vallásalapítónak, Nirarthának szentelték, a 10. században épült. Feladata, hogy megvédje a szigetet a gonosz démonoktól, az óceán szellemeitől. 🙏🏼
Amiről muszáj említést tennem, az az itt lakó makákó horda. Nagyon-nagyon figyelmesnek kell lennünk, ugyan a bejáratnál figyelmeztetik a turistákat, hogy a majmok erőszakosak, de még így is sikeresen rabolnak az emberektől. Ne becsüld alá a őket! Amíg fényképeztünk, és tátottuk a szánkat, addig Edi hessegette a kis szőrmókokat, mert amint elfordítod a fejed, megindul a támadás, és búcsút mondhatsz a szemüvegednek, táskádnak, üdítőitalodnak, telefonodnak és még a papucsod is el tudják lopni!! Mivel minket felkészített Edi, így mindent a kocsiban hagytunk, kivéve a kamerát és a goprót, de még így is izgultunk, és még így is megkörnyékeztek minket. Szemtanúi lehettünk, ahogy lekapja a szemüveget egy gyanútlan turistáról. Nem is tudom, hogy bemernék-e oda menni, hogy csak magam vagyok, és nem figyel senki, hogy jön-e majom. Így is állandóan a hátunk mögé pillantgattunk, hogy veszélyben vagyunk-e. 😀 Állítólag ők azért agresszívabbak a majom erdős rokonaiknál, mert itt nem állandó a banán ellátás, tehát az erdőben bemegy a turista, és tuti vesz egy adag banánt, hogy elosztogassa, ezzel ellentétben itt nincs nasi a majmoknak. Illetve az is más, hogy itt a valódi dzsungelből szegődnek ide a majmok, mert nem találnak maguknak ennivalót, így a turistáktól lopkodnak mindent. A csillogó dolgokat azért lopják el, mert előfordul, hogy a bent lévő helyiek, akik ügyelnek a turistákra (több-kevesebb sikerrel) adnak a majomnak cserébe egy-egy banánt egy iPhoneért vagy szemüvegért. Nagyon ügyesek amúgy, le tudják tekerni az üvegek kupakját, ki tudják inni a papír pohárból a megolvadt fagyit, és a nejlon zacskóból is ki tudják válogatni a számukra ehető dolgokat. 🙈🙉🙊
A pulzusunk újra a normálisra csökkent, ahogy magunk mögött hagytuk a majom sereget, azt hittük mára ennyi az izgalomból. Ellátogattunk a Padangbai beachre, ahol már a bejáratnál kinézte a hátitáskám egy majom! Békésen pakolászok, mire anyu: “Dorka, majom!! Jön a majom!!” – én meg tök másfelé néztem, és kérdezem, hogy hol, amikor észrevettem már csak másfél méterre volt a kis hamis a táskámtól, de megmenekültem!! 😀 Ez a part nagyon izgalmas, már a lejárat sem egyszerű, szűk sziklafalak között van kialakítva a lépcső. Viszont igencsak zsúfolt, alig találtunk egy törölközőnyi helyet, hogy kicsit leüljünk és elfogyasszuk a vodkás citromos italunkat. Nem maradtunk sokáig, de élveztük! Egész napra biztos megőrülnék, mert kicsi a hely, és rengeteg az ember, nem túl pihentető.
Edi ajánlott nekünk egy éttermet a tengerparton a Jimbaran-öbölben (ahol egymást követik az ugyanolyan profilú éttermek – vigyázat, borsos ára van, de szólt Edi előre, és kérdezte, hogy így is mennénk-e!), hogy ott nézzük a naplementét. Tengeri herkentyűk voltak az étlapon, egyikünk sem nagy rajongója, de gondoltuk egyszer belefér. Nem tudtuk elképzelni ezt az éttermet, amikor viszont megérkeztünk, tudatosult bennünk, hogy ez tényleg a parton van, az asztalok és székek a homokban voltak! 😀
Aztán a második meglepetés az bizony az étlap volt!
Mi nem vagyunk azok a nagy halevők, sőt! Így nem is nagyon értünk a dologhoz… Tengeriherkentyű imádok biztos külön értékelték volna ezt az éttermet. Szó se róla, mi is nagyon élveztük, és amilyen nagy kétségekkel kezdtük meg a fogásokat, a végére mindent betoltunk. 🐠🦐
A naplementéről ne is beszéljünk….
Vacsi után Edi kirakott minket a szállodánál és végső búcsút vettünk tőle. Anyuval utána mikor beértünk az új szobába kicsit még meg is könnyeztük, mert olyan egyedül éreztük hirtelen magunkat. Edi szuper idegenvezető volt, igazán átadta számunkra a balinéz életérzést, sok mindent tanultunk a szigetlakókról tőle! ❤️😳
Tehát a szállás Legianban volt, 800 méterre a parttól, aminek a neve Kuta beach. Seminyak, Kuta és Legian már összeolvadt területek a parton. A legfőbb ok, hogy szállást váltottunk az az volt, hogy kinéztem egy hiper cuki programot ide, és nem volt minden nap, így jobbnak láttam ideköltözni pár éjszakára. Létezik egy non-profit szervezet Kuta beachen, facebookon megtalálhatjátok őket Bali Sea Turtle Society néven. Ők a lelkükön viselik a már veszélyeztetett tengeri teknősök életét. A tengeri teknősök a partra járnak, hogy eltemessék egy általuk ásott homok fészekbe a 80-120 pingpong ladba nagyságú tojásaikat. Két hónap múlva utat tör magának az élet, és a bébi teknősök kikelnek a tojásokból és elindulnak az óceán felé. Statisztikák azt mutatják, hogy 1000 teknősből egy éli meg a felnőtt kort, mivel annyi veszély leselkedik rájuk, nem elég a természet, de még az emberi tevékenység is árt nekik (pl szemét az óceánokban). Na és ez a szervezet összegyűjti a tojásokat, kikeltetik őket, majd önkéntesek segítségével elengedik őket az óceánba. Minden reggel, amikor vannak teknőseik, kiírják facebookra, és délután 4-re kell odamenni. Adományt elfogadnak. 🐢
Első reggel, ahogy felkeltem, az volt az első, hogy lecsekkoltam a profilukat, és tessék, ott volt! Sőt a nemzeti ünnepük miatt (1945. augusztus 17-én nyerték el a függetlenségüket a hollandoktól) ez is különleges program lett, így 1200 teknőst terveztek elengedni. Amúgy ennek szezonja májustól szeptemberig van, és tényleg majdnem mindennap! Ezt a napot össze akarták hangolni a valamilyen megemlékező műsorral, ahol az ezredes majd elenged egy tekit…. Hát ennek az lett a vége, hogy fél órát vártunk a tömegben a napon, majd mikor bejelentették, hogy nem tudják, mikor kezdhetjük, akkor még egy fél órát ücsörögtünk a parton. De végül csak elindult a teki osztás! (Elengedték ezt az ezredes dolgot, mert még mindig ott beszélt egy színpadon, mikor sorbaálltunk a teknősökért-persze a helyiek figyeltek rá kis ünneplős ruhákban. 🙂 )
Amint azonban megkaptuk a teknősöket, teljesen jól szervezett volt a dolog! Felálltunk egy sorban a parton, és vezényszóra engedtük el őket, utána szurkolni kellett a kis drágáknak! Volt, amelyik azonnal szedte a lábát az óceán habos hullámai felé, volt amelyik kicsit megpihent a homokos parton (nem hibáztatom! 😀 ) , de a hátramaradottakon is segítettek a szervezők. Természetesen a mi teknőseink ügyesen átküzdötték magukata parton, és elvitte őket a hullám! Reméljük, hogy boldog életük lesz, és nem kapja őket el egy cápa sem! 😀
Cukiságból túltöltődve sétáltunk a parton hazafelé, amikor egy szörfös gyerek elkapott, hogy jövök-e holnap szörfözni. Eléggé beletrafált, mert pont az volt a terv, hogy első nap megnézem milyen a víz…. hullámok, köves-e, medúzás-e, tengeri sünös-e (afrikai tapasztalatok, ugye), és ha nem félek, akkor kipróbálom megint a szörföt.
Egyébként a parton egymást érik a szörf iskolák kis napernyők alatt henyélnek a helyi hullámlovasok, és vadásznak potenciális ügyfelekre, így lettem én is elkapva. 🏄🏽♀️
Másnap reggel nagy öröm volt az egész bandának, mikor megláttak minket, hogy tényleg visszamentünk. Főleg Toba örült, az oktató, aki elkapott. 🙂 Rögtön kaptam is egy úgy nevezett soft boardod, azaz “puha deszkát”, ez arra utal, hogy puhább anyagból van, és elég hosszú, könnyű rajta megtartani az egyensúlyt. Először elméleti oktatást kaptam, hogy hogyan kell felállni a deszkán, és mi a helyes testtartás, és hogyan evezzünk. Ez mind nagyon könnyűnek tűnt víz és hullámok nélkül! 😀
A hullámok kb 1 méteresek lehettek az első nap. Az oktató nagyon jó lehet, mert az első órán felálltam a deszkára.! 😛 Najó, lehet én is jó vagyok! Haha! Még volt egy-két tervünk, hogy milyen beach bárokba kéne eltaxizni naplementéért a maradék napokban, de annyira megszerettük ezt a tengerparti szakaszt, és a szörfözés nagyon bejött, meg igazából már nem volt olyan igazán tiszta szép naplemente sem, hogy maradtunk. Összesen három napot szörföztem, anyu meg addig napozott, és engem kamerázott (amit nagyon köszönök! ). Második nap még mindig soft boardon voltam, ami kisebb volt, mint ez, és nem is nagyon ment rajta az egyensúly tartás, kicsit csalódtam, hogy lehet mégse vagyok annyira jó?! 😀
Itt már komoly sérüléseim is voltak! 😀 Először is, izomlázam volt már a második nap a lábam ujjátol a fejem búbjáig, iszonyatosan megmozgat ez a sport! Másodszor a nap is éget, főleg az arcom, és a szám sínylette meg, még a fülem is hámlott! Harmadszor, nem szabad fürdőruha felsőben szörfözni, legalábbis olyanban, aminek van fém része, mert nagyon megnyomta a bordáim, ahogy hasaltam a deszkán, tehát második nap már elszaladtam venni egy sport melltartót. 😀 Lejött a tenyeremről a bőr, nem bírtam megfogni semmit sem már. Most ilyen kis bőrkeményedések vannak rajta, de valahogy más mint, amit a kapanyél okoz. 😅 De egyébként minden fájdalmat megér, nagyon szuper érzés, amikor sikerül elkapni egy hullámot, és csak úgy száguldasz, és a végén nem tudod, hogy hogy fogsz megállni. 😀
Harmadik nap kaptam a hard boardot, ami keményebb műanyagból van, és ezen jobban ment az egyensúly megtartása, mint az előző napin. Már tanított Toba ráfordulni a hullámokra, 1-2-t sikerült úgy igazán elkapni. Persze ezek pici hullámok.
Toba kivitt a nagyobbakhoz is, hozzá kell tennem, hogy én már abban nagyon elfáradtam, mire kiúsztunk deszkástól! 😀 Mert nem elég, hogy csak úgy kiúszol, hanem így percenként ver le a hullám a deszkáról és sodor pont annyit kintebb, amennyit bejutottál az előző hullám után. Egyébként azt a tanácsot kaptam, hogyha jön szembe a hullám egyelőre ne próbáljak meg rajta átmenni a deszkán, mint a nagyok, a kemény 3 napos tapasztalatommal, hanem boruljak bele a vízbe, és hagyjam, hogy a hullám vigye a deszkát, amit nagyon kell tartani a bokámra kötött kötéllel, képes lenne kirántani valamelyik izületem szerintem, ha nem feszítek rá olyankor. Na szóval a kínszenvedés után, közölte velem Toba, hogy amúgy ő egy óra alatt 3 ilyen hullámot tud elkapni, mert pontosan oda kell helyezkedni, ahol jó, készen kell rá állni, elég gyorsan kell evezni. Na mondom jó esélyekkel indulok! De egyébként az egy órás vergődésből egyszer sikerült felállnom, csak lassú voltam, így a hullám tetején kötöttem ki (elment alattam tulajdonképpen), ahol meg még tériszonyom is majdnem lett. 😀 Pedig amúgy ezek is 1-1,5 másfél méteresek lehettek csak.
Nehány szösszenet még:
Az utolsó nap strandolás után este már a reptérre igyekeztünk, mivel éjfél után 5 perccel indult a gépünk Jakartába, onnan pedig reggel 7 körül Dubaiba az Emirates gép. Odafelé is ezt az útvonalat választottuk, még pedig azért, mert az én szuperkedvezményes jegyemmel csak akkor engednek fel minket a fedélzetre, ha van hely. Nos Bali és Jakarta járatok állandóan teli vannak, ezért az eggyel kisebb kedvezménnyel éltünk, ami tutibizti, mivel úgy működik, mint egy teljes értékű jegy. Azonban a rendszer nem engedte ezt Balira, csak Jakartára, így lett, hogy kipróbáltuk az Air Asia Airbus A320-asait a másfél órás repülő úton. Otthonról két hónappal az indulás előtt könnyű volt mondani, hogy majd elleszünk a reptéren. Odafelé egész jó is volt, mert nem kellett sokat várni, plusz az útlevél ellenőrzés iszonyat sok időbe telt, vagy 35-45 percet álltunk sorban, de lehet többet is. Nade visszafelé volt kihívás! Nem is aludtunk előtte, meg amúgy is egész nap a a parton voltunk, én szörföztem, a végén már alig bírtam megemelni a szörf deszkát az izomláztól. 😀 Na ilyen állapotban érkeztünk a Jakarta reptérre, aminek ez lett az eredménye:
Kalandjaink itt véget értek, de reméljük, hogy még visszatérhetünk a szigetre együtt, hiszen nagyon sok mindent rejt Bali magában. Még nem tudtam tőle elbúcsúzni, lehet még írok róla egy-két szösszenet, mivel akármilyen sok is lett a blogolás, így is kihagytam pár dolgot. Szerencsére szeptemberben már vissza is mehetek egy layover erejéig. Tippelhettek, hogy szörfözni megyek-e vagy szörfözni. 😀
Köszönöm, hogy elolvasod,
Üdv,
Dorka
